Ismerős az az érzés, amikor egy hivatalos eseményen vagyunk és megszólal a Himnusz? Összeszorult szívvel állunk fel és vágjuk magunkat vigyázzba, magyarok vagyunk. Egy ezredév történelme, és fájdalma szólal meg. Sokan vagyunk egy teremben, talán szlovákok, románok, és ukránok is, de ez nincs ránk írva, ha ránk lenne, akkor sem hinnénk el, hogy más nemzethez tartozunk, mert a szívünk ugyanazt a dallamot veri, a magyarság dallamát.

1920. június 4. kinek ne lenne ismerős? A Trianoni-békeszerződés után az ország kétharmada és csaknem 13 millió ember egy másik országhoz tartozott. Képzeljük csak el Pista bácsit, aki egyik reggel még „Jó napot!”-tal köszön a falun átutazóknak, június 5-től viszont már csak a „Dobar dan!” (u.az horvátul) járja.

Ugorjunk kicsit az időben, csaknem száz évet, amikor egy nagyvárosban egy erdélyi magyar család honosítási kérelmét elfogadták és letehették honosítási esküjüket.

Dávid Lajos és családja

Milyen érzés végre papíron is magyarnak lenni?

- Számomra az a természetes állapot, hogy magyar vagyok. Nagybányán évek óta magyar házat, magyar táncházat, cserkészcsapatot vezetünk. Nyolc hónapja adtuk be a honosítási kérelmet. Nagyszerű érzés végre magyar állampolgárnak lenni – mondta Markó Hajnal.

Hasonlóképpen vélekedett párja is: – elhangzott a szertartás alatt, hogy vannak, akik kiskorú gyermekeik nevében is esküt tettek. Én úgy éreztem, hogy az elődeik nevében is állampolgársági esküt tettünk, már nem élő nagyszüleink, dédnagyszüleink nevében, akiktől egykor elvették magyar állampolgárságukat, s akik mit nem adtak volna azért, hogy ismét magyar állampolgárok legyenek. Őket is képviseltük ezen a megható eseményen – nyilatkozta Dávid Lajos.

Sokan vannak még olyanok, akik várnak az eskü letételére ebből a régióból?

- Ezt nem tudom megmondani. A Demokrácia Központok csak a honosítási iratcsomó összeállításában és benyújtásában segítenek, attól kezdve egyénileg értesítenek mindenkit, s ki-ki lehetőségei-, előre jelzett kívánsága szerinti helyszínen, a magyar állam által megjelölt időpontban teszi le az esküt. A helyi Demokrácia Központ szervez ugyan csoportos kisbuszos utakat eskütételi alkalmakra (legközelebb január 6-án utaznak, több mint 30-an Nagybányáról és a környékről), de csak Nyíregyházára, tehát az adataik nem relevánsak.

Beszélnek arról a helyi emberek egymás közt, hogy szeretnének – e magyar állampolgáriságot?

- Beszédtéma, családon belül is, és a közösségen belül is. Az indítékok – bármilyen legyen is a döntés – azonban nagyon különbözőek, az érzelmi okoktól (ami az elutasításban is játszhat szerepet), a gyakorlati szempontokig (a magyar útlevél előnyei külföldi utazás, munkavállalás során).

A gyerekek menyire felfogják a magyarság értelmét, fogalmát?

- Nehéz kérdés. A magyarnak nevelt gyermekek esetében egészen természetes, nem csak a magyarság, hanem a magyar állampolgárság is, és ez így van jól. A mai fiataloknak, gyerekeknek nincs összehasonlítási alapjuk. De honnan is lenne? A fiatalember, akinek az autóján mi Debrecenbe utaztunk az eskütételre, 4 éves volt az 1989-es fordulatkor. Az, hogy voltak idők, amikor az embernek nem lehetett állandó útlevele, meg amikor csak kétévente lehetett Magyarországra utazni (ha a hatalom is úgy akarta), valami egészen egzotikus, távoli dolog, mint számunkra ’56, vagy a világháborúk.

Mit várnak el attól, hogy most már magyar állampolgárok?

- Mi személy szerint semmit. Ugyanúgy, ugyanott fogunk élni, ugyanazok lesznek az örömeink és a gondjaink is. Odabent jelent egy olyan plusz töltetet, amiért a honosítás mellett döntöttünk. Tartják a kapcsolatot az itteni magyarokkal? Van néhány rokon és barát. Nyilván (vagy nem is annyira nyilván) kevesebb, mint Erdélyben. Munkánkból kifolyólag keveset utazunk, évente egyszer, ha eljutunk Magyarországra. De Marosvásárhelyre, vagy Kolozsvárra sem gyakrabban. Inkább telefonon, interneten tartjuk a kapcsolatot – részletezte Dávid Lajos.

Azt hiszem, mindegy, hogy hányszor jár valaki Magyarországon, vagy hogy itt éli e le az egész életét, mert aki a szívében magyar, az bármelyik országban magyar.